Beültetés

Reggel telefonálni kellett, hogy az embriók tovább osztódtak-e. Gyönyörűek, mehetünk. Rengetegen voltak, a váróban álló emberek. Én gyenge vagyok a több, mint fél napi nem evéstől és az újabb hasmenéstől. Már 10 széntablettát lenyomtam, de még mindig tart, hát az embriológusok ajtaja előtt még küldök utána négyet. Behívtak minket, kérdezték, hogy mi legyen a két embrióval? Szeretnénk-e tároltatni őket. Naná! Ez potom 26 ezer forint egy évre és egyáltalán nincs gari rá, hogy hibernálás után magukhoz térnek. Továbbá nyilatkozni kell, ha valamelyikünk meghalna, mi legyen az embriókkal? 1. Megkaphatja más meddő pár, vagy 2. Mennek a kukába (szörnyű), 3. Kísérletet végezhetnek rajtuk. Ez teljes mértékben kizárva, így az egyest választottuk. Meg kellett adni haj és szemünk színét, valamint súlyt és magasságot.

Később visszahívtak minket, ahol a számítógép kisorsolta, hogy kontrol vagy beavatkozási csoportban kerülünk, és hogy melyik embrió legyen visszaültetve. Nem tudhatjuk az eredményt, soha. Az embriót látni megható volt, még akkor is, ha itthon google-n beírom, és hasonló képeket dob ki. Ott volt egy kis emberkezdemény, Peti tesója. Később a képet kinyomtatták nekünk. A nőgyógyászra szintén várni kellett. Ismétlem rengetegen voltak, és nagyon felháborított, hogy a férfiak (menő cuccokban, belőtt séróval, okostelefonnal a kezükben) ülnek a párjaik mellett, míg más nők, akik lehet, hogy már egy új életet hordanak a szívük alatt, pedig állni kényszerülnek. Az én férjem nem ült le, állt, mondta, hogy amíg nők állnak, ő nem ül le. Aztán másfél óra után bekerültünk az orvoshoz, uh. Nem értettem, mit diktál.. Az tuti, hogy a méh nyálkahártyája 14,5 mm, ennyi volt, amit megértettem az egészből.

Hamarosan hívtak a műtőhöz, férjem már nem jöhetett be. Gyors átöltözés, papucs, rá az ismerős kék huzat, és hálóing. Saját lábon be a műtőbe. Még durvábban előrébb kellett másznom, mint eddig, a paravasban kapaszkodtam, nehogy leessek. Széttett lábakkal, takarás nélkül várom, hogy megérkezzen a doki. Remegtem. Megint. Itt mindenki ideges, mondja a nővér. Hangot adtam aggodalmamnak, hogy hasmenésem van, mi van akkor, ha pont akkor kell wc-re mennem, amikor történik az embrió transzfer.

Megnyugtatott, nem kell, két perc az egész. Jött is az orvos, gyorsan megtette, amit tennie kellett. Mondta a lépéseket. Néni mellettem meg simogatta a kezem, hogy csak lazán, csak lazán. Amikor már úgy volt, hogy végeztünk, és felsóhajtottam, akkor közölték, hogy újra, mert a csőben maradt az EGYIK EMBRIÓ. Hajam égnek áll, már orvosi tévedést sejtek a háttérben, mondom, hogy de milyen egyik??? Csak egy volt! Ja, hát akkor az embrió bent maradt.  Pár másodperc és vége. Mit mondjak? Az első gyerek gyártása kellemesebb emlékeket hagyott bennem. Mire felülök, az orvos már sehol. Kerekesszéken visszatolnak, egy óra pihenés után távozhatok. Az orvos később jött, és elmondta, hogy három napig azért kíméljem magam, utána élhetem az életem. Az ágyban gondolkodom. Hogy milyen hülye dolog ez az egész.... miért van ennyi meddő pár, hogy mennyit kell egy gyerekért harcolni. Aztán eszembe jutott, amikor még tehén volt a háznál, és jött az állatorvos, hogy mesterségesen megtermékenyítse... Akkor, ott kislányként az istállóban nem is gondoltam, hogy egyszer én is úgy járok, mint a Pipacs...

Itthon a netet bújom. És találok még egy érdekességet: uh-val szokták ellenőrizni, hogy az embrió bekerült-e a méhbe. Nekem nem ellenőriztek semmit. Már azon parázok, hogy nem is került be a helyére, lehet, hogy a csőben maradt…

(megjegyzés: az orvosnak nem történt balesete... :)  )